Dr. Rendező és Mr. Rajongó különös esete

Azt mindannyian tudjuk, milyen, amikor Quentin Tarantino filmet rendez - de milyen, amikor esszét ír? Lichter Péter zseniális esszéje a Tarantino-szövegek skizofréniájáról. Kihagyni veszélyes!

Miközben Tarantino első esszékötetét, a Cinema Speculationt újraolvastam a pompás magyar fordításában is (és képzeletben majdnem minden mondat után csillámos konfettit szórtam Sepsi László fejére), folyton 

az a meglehetősen banális kérdés motoszkált bennem, miért is olvasok filmes könyveket.

Az erre adott (szintén banális) válaszom attól függően változik, mi a célom az adott könyv elolvasásával: vagy az, hogy megismerkedjek egy nagyobb téma (irányzat, műfaj, életmű stb.) korábban számomra ismereten mikrokozmoszával (ezt nevezhetjük a klasszikus, ódivatú ismeretterjesztésnek); vagy az, hogy mélyebb összefüggéseket, elméleti koncepciókat használjak fel a saját szövegeimhez, vagy esetleg a tanításhoz (ez már a keményvonalas akadémiai tudományosság szigorú terepe, ahol minden szót patikamérlegen kell megvizsgálni, mielőtt leírunk); de pusztán az is lehet a célom, hogy egy jól megírt, személyesebb hangvételű, kevéssé a megismerésre, mintsem az átélésre törekvő szöveget olvassak (mondjuk egy memoárt vagy életrajzot, esetleg egy „flesselősebb” esszégyűjteményt, mint David Thompson művei). Itt gyorsan hozzá kell tennem, hogy ezek a kapkodva felállított kategóriák jó esetben összemosódnak, összeérnek, egymásba fonódnak: egy ismeretterjesztő munka is lehet „jól megírt” (jelentsen ez bármit), egy tudományos szövegben is lehetnek személyesebb, „flesselősebb” részek, és így tovább. Mindezeken túl azt is fontos látni, hogy a filmes könyveket általában valamilyen világos céllal írják: David Bordwell és Kristin Thompson például egyértelműen ismeretterjesztő szövegnek szánták A film története című könyvüket, míg Pápai Zsolt szintén történeti fókuszú, monumentális munkája, a Hollywoodi Reneszánsz már tudományos céllal és ehhez igazított, aprólékosan kidolgozott gondolatmenettel íródott, John Waters most megjelent memoárja (Okostojás, avagy egy mocskos vénember bölcsességei) pedig látványosan nem akar más lenni, mint ami: szórakoztató agymenés. Azért húztam ilyen hosszúra a kritikám bevezetőjét, hogy érzékeltetni tudjam, miért is bugyognak bennem ellentmondásos érzések Tarantino könyvével kapcsolatban:

a Cinema Speculation ugyanis olyan, mintha a szerző nem akarná (vagy nem tudná) eldönteni, valójában kinek és mit is ír.

 Amivel persze összességében egyáltalán nincs semmi baj, végül is ez a szabálytalanság lehet az esszéműfaj sajátja is, ám mégis az az érzésem, hogy Tarantino egy olyan esszéisztikus önéletrajzot írt, ami valahol mélyen filmtörténet szeretne lenni.

A könyv legnagyobb erénye, hogy 

ez a kudarc a fecsegős stílus (plusz az ügyes fordítás) és az asszociatív, rajongói feleselgetés miatt időnként kimondottan termékennyé válik:

ha sikeresen elengedjük azt a vágyunkat és prekoncepciónkat, hogy valamit érdemben megtudjunk a tárgyalt filmekről és a korszakról (az 1970-es évek Új-Hollywoodjáról), akkor Tarantino szerzői tudatalattijába nyerhetünk betekintést. Abba a legtöbb filmrendező esetében homályos (vagy direkt túlmitizált) kamaszkori időszakba, amikor a kis Quentin szivacsként szívta magába a (filmes) hatásokat. Persze a könyv szabálytalansága és szerkesztetlensége miatt több fejezet is megbontja ezt a koncepciót (érthetetlen például, hogy Paul Schrader rendezése, a Kőkemény pornóvilág miért került a könyvbe, ha még maga a szerző is hosszan savazza), ám azt nagyjából magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy ez a gyerekkori filmtörténeti regresszió adja a szöveg gerincét.

Teljes cikk itt.

Forrás: 1749.hu